|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 19 találat | lapozás: 1-19 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Huszár János 2001. augusztus 15.Szabadkán aug. 17-én nyílik meg az új magyar főkonzulátus, a megnyitó ünnepségre várják Orbán Viktor miniszterelnököt is. Pandur József, Magyarország belgrádi nagykövete a vajdasági Magyar Szónak nyilatkozva elmondta, hogy a konzulátus feladata lesz a vajdasági magyarság helyzetének, illetve az önkormányzatok és a művelődési élet történéseinek figyelemmel kísérése. A konzuli feladatokat Huszár János látja majd el Szabadkán, aki diplomataként dolgozott a belgrádi nagykövetségen 1994-1998 között. A konzulátus megnyitását egybekötik a szabadkai Szent István-napi megemlékezéssel. A Szent Teréz-templomban szentmisét tartanak, majd a palicsi Sportközpontban este kenyérszentelés lesz, s itt mond ünnepi beszédet Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Kasza József szerb miniszterelnök-helyettes, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. /Orbán Viktor magyar kormányfő jelenlétében Szabadkán pénteken megnyílik az új magyar főkonzulátus. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./2003. május 31.Máj. 31-én Zentán felavatták a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet (VMMI), amely a jövőben a délvidéki magyarság kulturális és szellemi központjaként fog működni. Az épület alapkövét tavaly január 22-én, a magyar kultúra napján tette le többedmagával Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori elnöke, s az intézetet most avatta fel Bálint-Pataki József, a HTMH jelenlegi elnöke és Juhász Attila zentai polgármester. Az ünnepi megnyitón a HTMH korábbi és mostani elnöke mellett jelen volt Huszár János, Magyarország szabadkai főkonzulja. Juhász Attila az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: az intézet a teljes tárháza lesz a délvidéki magyarság múltjának és jelenének, kultúrájának és szellemi potenciáljának. A VMMI az Orbán-kormány által létrehozott, a délvidéki magyarság művelődését és szellemi életét ápolni hivatott félmilliárd forintos pénzalap költségeiből épült fel. Juhász szerint a VMMI-nek fel kell térképeznie a délvidéki magyarság múltját, jelenét és a jövőjét. Remények szerint a VMMI a délvidéki magyarság "jövőépítő és stratégiai" központjává válik. Az intézményben kap majd helyet az egyházi dokumentációs központ, itt lesz a délvidéki magyarság kulturális "katasztere", amelybe összegyűjtik az információkat és adatokat az összes délvidéki magyar művelődési és civil szervezetről. Multimediális funkciókkal ellátott, előadó- és olvasóteremmel is rendelekező számítógépes központ kap itt helyet, emellett délvidéki digitális magyar könyvtár létrehozását tervezik, illetve az intézet ad majd otthont a délvidéki magyar népzenei archívumnak és képtárnak. /MTI, Zentán felavatták a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet/2004. június 22.Háromszéken kilenc településen került sor második fordulóra, ezek túlnyomó többségében a függetlenek diadalmaskodtak. Az RMDSZ jelöltje nemcsak Nagyváradon maradt alul, hanem több olyan bihari településen is, ahol a magyarság aránya meghaladja az ötven százalékot. Bihar megyében tíz településen volt érdekelt az RMDSZ a második választási fordulóban, és jelöltjei három újabb polgármesteri széket szereztek. Nagyváradon Biró Rozália alpolgármester megközelíteni sem tudta Petru Filip hivatalban levő polgármestert, aki a szavazatok 77,37 százalékát kapta. Érkörtvélyesen és Köröstárkányban annak ellenére sem sikerült győznie az RMDSZ jelöltjének, hogy többségben magyarok laknak a településen. Körtvélyesen függetlenként induló magyar ember győzött. Háromszéken Illyefalván az MPSZ által is támogatott Benedek Huszár János nyert. Bükszádon szintén a polgári szövetség független jelöltje, Bács Márton Csaba győzött az RMDSZ-es Pépel Józseffel szemben. Két városban, Kovásznán és Baróton függetlenként induló magyarok – Zsuffa Levente és Nagy István – győzték le az RMDSZ-eseket. Az RMDSZ jelöltjei alulmaradtak Nagyajtán és Kézdiszentléleken is, ahol szintén függetlenek győztek. Az RMDSZ jelöltjei elveszítették a polgármesteri széket Jedden, Küküllőszéplakon, Marosbogáton és Beresztelkén. /Háromszéken a független jelöltek taroltak. = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./2004. december 10.Benedek Huszár János illyefalvi polgármester nem fejthette ki érveit a helyi tanács autonómia-népszavazást jóváhagyó döntése mellett, mivel a megyei törvényszék bírónője, elfogadva a prefektúra kifogását, külön írásos megbízatás híján nem ismerte el a községi tanács jogi képviselőjének. A prefektúra jogtanácsosa szerint ,,a polgármester a községet képviseli, és nem a tanácsot”, ezért szerinte annak külön fel kell őt írásban hatalmaznia hasonló ügyekben. Illyefalva tanácsa – elsőként a megyében – okt. 20-i döntésével elhatározta, hogy március 20-ra kiírja az autonómia-népszavazást. (Az Székely Nemzeti Tanács indítványáról van szó/(b. kovács): Az illyefalviakat nem hallgatták meg. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 10./2005. január 31.Fellebbezést nyújtott be a Brassó Megyei Fellebbviteli Bíróságon az illyefalvi helyi tanács a Kovászna Megyei Törvényszék ítélete ellen, amely a Székelyföld autonómiájáról szóló népszavazás kiírásáról hozott határozat visszavonására kötelezte az önkormányzatot. Benedek Huszár János illyefalvi polgármester elmondta: jogászokkal és a Székely Nemzeti Tanács vezetőivel folytatott konzultációk után a referendum kezdeményezői a jogi harc folytatása mellett döntöttek. /Hazai krónika. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 31./2005. március 18.A brassói táblabíróság március 17-én tárgyalta középfokon az illyefalviak autonómia-népszavazás perét. Ítéletet egy hét múlva hirdetnek, de a helyi önkormányzatot képviselő Benedek Huszár János polgármester fontosnak tartja, hogy ,,85 év óta először az autonómia nem koncepciós peren jut el a román igazságszolgáltatás felső fórumaira, polgári peren, tágyilagos érvelések hangozhattak el”. Benedek Huszár János érveivel arra világított rá, hogy a prefektúra indokai nem helytállóak, a helyi határozatnak van törvényes alapja. Egyrészt a közigazgatási törvény, amely arról rendelkezik, hogy a helyi tanács dönthet a település határairól, másrészt a referendumtörvény, amely előírja, különleges fontosságú helyi ügyekben népszavazás szervezhető. /Farkas Réka: Érdemi tárgyalás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 18./2005. május 10.Fenntartható vidékfejlesztés, hagyományos gazdálkodás az EU-csatlakozás küszöbén címmel szervezett háromnapos tanácskozást az erdélyi unitárius egyház, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem és az amerikai Project Harvest Hope Alapítvány. Az sepsiillyefalvi Keresztyén Ifjúsági és Konferenciaközpontban tartott rendezvényen Szabó Árpád unitárius püspök elmondta, a műhelymunka célja olyan kérdések megvitatása, mint a nagyüzemi szinten művelt gazdálkodás hatásai a falvak lakosságára, ennek ökológiai és emberi erőforrásokat érintő következményei. Benedek Huszár János, Sepsiillyefalva polgármestere köszöntőbeszédében Orbán Viktor volt magyar miniszterelnököt idézte, aki szerint több érv szól az EU-csatlakozás mellett, mint ellene, de két vesztese van: a mezőgazdászok és a határon túli magyarok. Kolumbán Gábor, az erdélyi unitárius egyház főgondnoka hangsúlyozta, hogy Székelyföldön fokozott figyelmet kell fordítani a vidékfejlesztésre. /Bíró Blanka: Kettős lépéshátrányban a csatlakozás előtt. = Krónika (Kolozsvár), máj. 10./2006. szeptember 28.A nagy politikai vihart kavart csíkszeredai polgármesteri találkozóra nemcsak az RMDSZ színeiben megválasztott polgármestereket hívták meg, hanem a függetleneket is. A meghívást Illyefalva független polgármestere, Benedek Huszár János is elfogadta. Benedek Huszár János kifejtette, Székelyföld gazdaságát nem lehet ugyanazokkal a mutatókkal jellemezni, mint amelyeket a nyugati, akár európai, akár tengeren túli társadalmakra érvényesek. Figyelembe kell venni ennek a régiónak a sajátosságait, tradícióit, helytörténetét, hagyományait. Jó lenne Székelyföldön fönntartania 75 százalékos etnikai arányt. Székelyföldnek az az előnye hogy van tiszta borvízforrása, vannak erdei, vannak természeti erőforrásai. Ezt fogják jó pénzért megvásárolni a turisták, de csak úgy, hogy mindez itt marad. A Szövetség a Székelyföldért egyesület legfontosabb feladata, hogy bevonja a szakértőket annak felmérésébe, hogy Székelyföld milyen adottságokkal rendelkezik, milyen irányba kell elindulni. /Mózes Edith: „Székelyföld kis Svájc, de nem a bankok Svájca”. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 28./2006. december 9.Nem volt zökkenőmentes a Szövetség a Székelyföldért Egyesület december 7-i alakuló ülése. Nézeteltérés alakult ki a kilenctagú vezetőtanács megválasztása körül. Egy listáról felolvasták az öt Kovászna és négy Hargita megyei jelöltet, majd felszólították az egybegyűlteket, hogy szavazzák meg az ajánlott testületet. Kiss József, Zágon polgármestere felháborodott, mondván, kihagyták Orbaiszéket, kijelentette, akkor a Kovászna környékiek távoznak. Rövid tárgyalás után visszaléptették Bölöni Dávidot, Csernáton községvezetőjét, és helyette felkerült a listára Kiss József. Ezt követően szólalt fel Benedek Huszár János, Illyefalva független polgármestere, és kérte, a nem RMDSZ-es polgármesterek is kapjanak helyet a testületben, hisz 100.000-150.000 székelyföldi magyart képviselnek. Demeter János megyei tanácselnök próbálta megmagyarázni, hogy ez nem politikai szervezet. /Farkas Réka: Kommunista módszerekkel választottak? (Szövetség a Székelyföldért Egyesület). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 9./2007. április 4.A Baróton kiadott Erdővidék regionális hetilap 500. lapszámának megjelenését ünnepelték a lap egykori és mostani szerkesztői és nagyszámú az Erdővidék Múzeumát zsúfolásig megtöltő érdeklődő jelenlétében. Az Antal István irányította lap közel tíz esztendeje jelentkezett először. Antal István a tízéves lapkészítés folyamát felidézve elmondta, legfőbb erényük, hogy önkéntes tudósítókat tudtak szerezni, ez lett fő éltető ereje és fenntartója a lapnak. A lap új arcát Könczei Elemér kolozsvári grafikus tervezte. Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke kiemelte, az Erdővidék sikere annak köszönhető, hogy olvasóit érdeklő információkat tartalmaz, ugyanakkor felkészíti a régiót a mentalitásváltásra. Benedek Huszár János, a lap első szerkesztője, most sepsiillyefalvi polgármester, a lap fontosságát a tájékoztatásban és értelmezésben határozta meg. /Váry O. Péter: Múltidézés és jövőkeresés (Az Erdővidék 500. lapszáma). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 4./2007. július 23.Háromnapos rendezvény keretében ünnepelte Sepsiillyefalva az Illés-napokat. Az idei rendezvény súlypontját a LAM Alapítvány fennállásának tizenöt éves jubileuma alkalmából szervezett események jelentették. Július 20-án a római katolikus templomban a rétyi Kováts András Fúvósegyesület zenekara adott hangversenyt, Kelemen Antal vezetésével. Ezután az egybegyűltek átvonultak a központi parkba, ahol a baróti Dugó és a Haverock rockbanda koncertezett Másnap felnőtt- és gyerek-minifocibajnokság zajlott a sportpályán. Délután a községháza előtt életfát avattak. Ezt hagyományteremtő szándékkal állították, minden évben Illés-napokon a két faluünnep között született gyerekek nevét tartalmazó érmét felszegezik a fára – mondotta Benedek Huszár János polgármester. A községháza felújított előterében állandó fotókiállítás nyílt: Illyefalva nevezetes épületeit archív felvételeken s összehasonlításként Bakó Zoltán mai fotóin mutatják be. Ismertették Illyefalva első falufüzetét, majd Zorkóczy Zenóbia színművésznő bemutatta A székelyek című verses-zenés összeállítását. Este a Szászcsávási Cigányzenekar hangversenyezett, majd a Session Jazz Band koncertezett. A LAM Alapítvány régiófejlesztési stratégiája tizenöt év távlatából címmel konferenciát tartottak a KIDA-központban. Már 1990-ben működött, de hivatalosan csak 1992-ben alakult meg a LAM (Landwirschaft-Agricultura-Mezőgazdaság) Alapítvány, innen a tizenöt év. Kató Béla helybeli református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese, a LAM Alapítvány kuratóriumának elnöke kifejtette, fontosnak tartották visszatekinteni az eltelt időszakra, mivel Romániának az Európai Unióba való belépésével a svájci támogatók visszavonulnak a programból. A svájci HEKS (az evangéliumi református egyházak segélyszervezete) támogatásával beindult tevékenységek az elmúlt évek folyamán egyre bővültek. Két fő tevékenységi kört fejtett ki az alapítvány: a felnőttképzést és vállalkozások beindításához nyújtott hitelezést. Mintegy 3000 hitelt folyósítottak 18 millió dollár értékben, ezek nyomán 12 000 munkahely létesült. 1999-ben önálló pénzintézetet hoztak létre, két hitelszövetkezetet alakítottak, melyek tevékenységét a román kormány ellehetetlenítette. Így 2005 decemberében részvénytársaságot alapítottak, mely a hitelezési tevékenységet folytathatja. Irodát nyitottak Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is. Képzés terén három szakon államilag elismert oklevelet biztosítanak. Fellépett a Háromszék Táncegyüttes Erdélyország az én hazám című műsorával. Este az Echinox együttes koncertje zárta az Illés-napokat. /Szekeres Attila: Illyefalvi Napok a LAM Alapítvány jubileumának jegyében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 23./2007. november 8.György Ervin, Kovászna megye prefektusa elégedetlen a restitúció ütemével. Ezután hetente nyilvánosságra hozza a megkésett önkormányzatok feketelistáját, és figyelmeztető levelet is küld az érintett polgármestereknek. A Kovászna megyei prefektúra szakemberei az elmúlt hetekben végigjártak valamennyi települést, és a helyszíni tapasztalataik alapján állították össze az első feketelistát. Erre Nagyborosnyó, Sepsiillyefalva, Kovászna, Barót, Réty és Zágonbárkány került fel. Ha a lista közzétételét követően sem gyorsítják fel a visszaszolgáltatások ütemét, a második alkalommal pénzbírságot szabnak ki, figyelmeztetett György Ervin. Hozzátette: Sepsiillyefalva a statisztikák alapján ugyan rosszul áll, viszont a valóságban ezen a településen a legigazságosabb a föld-visszaszolgáltatás. Benedek Huszár János polgármester ugyanis újraméreti a településhez tartozó földterületeket, és ennek alapján osztja újra a földeket. Ez a folyamat azonban időigényes, és éppen emiatt került feketelistára a település. Nagyborosnyón nincsenek szabad földterületek, ezért a kérések többségét kénytelenek kárpótlásra javasolni. Hasonlókép a helyzet Kovásznán, Rétyen. Kovászna megyében eddig csak Árkoson zárult le a föld-visszaigénylési folyamat. A megyében a föld- és erdőterületek visszaszolgáltatása közel 80 százalékban történt meg. /Kovács Zsolt: Bírság a restitúció késlekedéséért. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./2007. december 12.Lemondott polgármesteri tisztségéről Benedek Huszár János, Sepsiillyefalva elöljárója. A háromszéki község vezetője januártól egyéves futamidejű PHARE-projektet menedzsel, emiatt mondott le mandátumáról. Elmondta, arra vállalkozott, hogy a pályázat révén arculatot teremt a nyolc önkormányzatot magában foglaló Sepsi régiónak, és ez egész embert kíván. A székelyföldi autonómia megvalósításának egyik előfeltétele – a politikai akaraton túl –, hogy együttműködés jöjjön létre a régió közigazgatási egységei között. A Sepsiszentgyörgy, Árkos, Kőröspatak, Gidófalva, Réty, Uzon, Kökös és Illyefalva önkormányzataiból álló Sepsi régió az egyetlen Székelyföldön, amelynek projektjét elfogadta a belügyminisztérium a helyi közigazgatás modernizációjára kiírt pályázaton. Siker esetén ez egész Székelyföldre kiterjeszthető modellé válhat, vallja a volt polgármester. A projekt januárban kezdődik, ennek keretében elkészítik a régió fejlesztési stratégiáját, honlapját, filmjét, plakátokon, településtáblákon népszerűsítik, és megszervezik a kistérségi iroda működését is. /Kovács Zsolt: Lemondott az illyefalvi polgármester. = Krónika (Kolozsvár), dec. 12./2008. január 5.Benedek Huszár János, aki független jelöltként került Sepsiillyefalva polgármesteri székébe 2004-ben, fél évvel mandátuma lejárta előtt lemondott tisztségéről, s még nagyobb fába vágta fejszéjét: a Sepsi kistérség kialakítását célzó projekt menedzsere ez év elejétől. Polgármesteri munkája elején a községházán volt két öreg számítógép. Most minden egyes munkatársnak számítógépe van internet-hozzáféréssel, a hivatalban van telefonközpont, fénymásoló. A munkatársak fele huszon-, harmincéves, többen felsőfokú végzettséggel rendelkeznek. Hivatali ideje alatt a legnagyobb megvalósításokat pályázatok útján érték el, ezek között van a községháza informatikai rendszerének és az önkormányzat költségvetésének hatékonnyá tétele, melyet a megyéből ők nyertek el. A községi utak aszfaltozásával jól haladnak. Tavasszal kezdődött Illyefalva és Aldoboly teljes vízhálózatának felújítása és bővítése. Az iskolákat alapvetően fel tudták újítani. Az egyedüli székelyföldi község Illyefalva, ahol campus épül, s ez az egyetlen zöldmezős campus-beruházás Székelyföldön. A Gámán János Mezőgazdasági Szakközépiskola költözik ki ide. Tizennyolc szolgálati lakást készítenek el, és fiatal oktatókat szeretnének letelepíteni. Ez a legfontosabb beruházás, mert intézményépítés. Székelyföldnek leginkább intézményekre van szüksége, és az intézményi autonómia által tudja megvalósítani a saját területi autonómiáját. /Szekeres Attila: Intézményeket kell építeni (Számvetés Benedek Huszár Jánossal, Illyefalva lemondott polgármesterével) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 5./2008. január 25.A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) erdővidéki szervezete nem kívánja támogatni Benedek Huszár Jánost, ha megpályázza a baróti polgármesteri tisztséget a helyhatósági választásokon – szögezte le sajtóközleményben Csiki Béla, az MPSZ erdővidéki szervezetének ügyvezető elnöke. Benedek Huszár János, Sepsiillyefalva nemrég leköszönt polgármestere, függetlenként indulna. /Gyergyai Csaba: Az MPSZ nem közösködik. = Krónika (Kolozsvár), jan. 25./2008. szeptember 25.Baróton a Tortoma Önképző Kör rendezvényén Erdővidék Múzeumának Kászoni Gáspár Termében élénk érdeklődés közepette került sor a székely kultúráról szóló beszélgetésre. A meghívott vendég Sylvester Lajos és az erdővidéki gyökerű Benedek Huszár János volt. Megállapodtak abban, ha van igény a Székely Kultúra Napjainak megszervezésére, akkor indokolt a rendezvény lebonyolítása. A Tortoma Önképző Kör névadó szava tizennyolc erdővidéki bronzkori halomsírt őrző, mondákat és legendákat szülő hegy neve. /(csernátoni): A Székely Kultúra Napjai Baróton (A Tortoma Önképzőkör kezdeményezése) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 25./2008. október 11.Baróton a Tortoma Önképző Kör rendezvényén az egyik meghívott, Benedek Huszár János térségfejlesztő menedzser megjegyezte, hogy az Erdővidéki Múzeumnak gazdag székelykapu-gyűjteménye lehet, hiszen a múzeum helyiségeit is feldarabolt kapufélfákkal fűtik. Egy Vargyasról származó székely gyalogkapu – jobbágykapu – tűzre került. A barbár történetet Demeter László muzeológus adta elő: a polgármesteri hivataltól segítséget kértek, küldenének át a múzeumhoz egy alkalmas férfit láncfűrésszel, hogy az udvaron lévő hulladék fát darabolná fel. Utólag derült ki, hogy a láncfűrészes férfi feldarabolta a múzeumi kiállítási tárgynak szánt százesztendős kapualkatrészeket. /Sylvester Lajos: Értékmentés helyett pusztítás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./2009. december 22.Sikeresen zárult a PHARE által támogatott Sepsi kistérség kialakítását célzó projekt, elkészült a települések és a térség fejlesztési terve, december 21-én az érintett polgármesterek létrehozták a további működést segítő Sepsi Egyesületet. Két évvel ezelőtt kezdte el munkáját a Benedek Huszár János által irányított munkacsoport, céljuk volt Sepsiszentgyörgyöt meg a környékén levő hét községet – Árkost, Sepsikőröspatakot, Gidófalvát, Rétyet, Uzont, Illyefalvát és Kököst – erős, egységesen működő régióként felépíteni. Megszületett a kisrégió fejlesztési stratégiája is, román nyelvű változata már könyv formájában is megjelent, a magyar változat január elején kerül nyomdába. Elkészült egy dokumentumfilm is, mely Új esély címmel ismerteti a térséget és településeit. Az egyesület székhelye Illyefalván marad, az önkormányzat tulajdonában levő egykori jegyzői lakot újították fel e célból. /Farkas Réka: Létrehozták a Sepsi Egyesületet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 22./2014. április 22.Rendszerváltók melankóliája„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről. Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.) De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre. Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni. Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő? Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy: „– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt. – Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember. – Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...) – (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád? Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta: – Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...) – A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám. – Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége. – Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott. Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok. Vannak-e még ilyen emberek?” Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad) lapozás: 1-19
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
